/ez innen: egyketszer.freeblog.hu és kommentár nélkül/

Van egy dolog, amit tökre szégyellek. Nem is hiszem, hogy nagyon beszéltem volna róla bárkinek is, bár lehet, sok hülyeséget összebeszélek néha, aztán nem is emlékszem rá, hogy kinek mit mondtam. Még szerencse, hogy nem szoktam hazudni, így baj azért nem lesz belőle.

A szégyent úgy a legegyszerűbb megszüntetni, ha az ember beismeri és kimondja a bűnt, amit elkövetett.

Mert sokszor elmeséltem, hogy gyerekkoromban loptam, még anyámtól is, de úgy voltam vele, hogy akkor még gyerek voltam, tudat nélkül tettem rosszat, meg tudtam bocsátani magamnak. Csakhogy én később, felnőttként is megtettem. Sokszor. Ha jobban belegondolok, a CORA előtti összes munkahelyemen megtettem. hol mit lehetett. És persze sehol sem voltam vele egyedül. Mert a második munkahelyemen szinte természetes volt, hogy mindenki lop. Érdekes, mert emlékszem rá, hogy akkor is elítéltem, amit teszek, mégis megtettem. Túl könnyű volt, túl megszokott, mindenki ezt csinálta. Volt olyan, aki nyíltan, eszébe sem jutott, hogy amit tesz, az rossz. Szerintem ő kevésbé hibás, mint én, mert én tudtam, hogy nem kéne, csak letompítottam a szégyent, mert így volt könnyű.

Viszont nem sokkal később volt egy munkahelyem, ami ugyan csak pár hónapig tartott, de ott egyedül én loptam. Más nem is tehette volna:) Mivel egy arab férfinek dolgoztam, ő volt a főnök, én meg a beosztott. És nagyon rendes volt, ráadásul a hülyeségig megbízott bennem. Van egy mondás: a hatalom korrumpál, a teljhatalom teljesen korrumpál. Hát igen, ez rám is igaz volt akkor. Van ennek már 15 éve is, nem is emlékszem pontosan a részletekre, csak azt tudom, hogy megtettem, és a bűntudatom nagyon is élénk most is.

Tegnap felszálltam a vonatra, leültem egy székbe. Nemsokára felszállt ez a férfi is, aki a főnököm volt akkor, és leült messze tőlem, de pont velem szembe. Meglátott, köszöntünk, mosolygott, mind mindig. Sokszor láttam őt az évek alatt Vácon, mindig köszöntünk, és ennyi. Az utóbbi négy év alatt folyamatosan ott van a fejemben, hogy tudom: ennek az embernek tartozom valamivel, leginkább pénzzel. Ez a gondolat az idő múlásával egyre erősödött bennem, és tegnap volt az a nap, amikor megláttam, és tudtam, lépnem is kell. Így mikor leszálltunk, odamentem hozzá, és azt mondtam neki: tartozom neked, és meg akarom adni, kérlek add meg a telefonszámod, hogy megtaláljalak, ha már ki tudom egyenlíteni a tartozásom. Ő csak nézett rám, kedvesen, nem értett semmit, de azért számot cseréltünk. Először nem akartam megmagyarázni, mégiscsak egy vonatállomáson álltunk ezer ember között, de ő kérdezett, többször is, és egy idő után nem tudtam tartani magam, és elmondtam neki, hogy miről is van szó. Érdekes volt, mert a szeme nem változott, a szája húzódott el kissé, mintha megfagyott volna, aztán azt mondta: milyen jól nézel ki, meg sem ismerlek, mi történt? Mondtam neki, hogy persze, hogy nem ismer meg, akkoriban sok kilóval több voltam. Ő nevetett, aztán azt mondta: nagyon megváltoztál. Kérdezett a családomról, még ennyi idő után is emlékezett rá, hogy párszor nálunk járt. Aztán beszélgettünk, mondtam, hogy állásért jöttem be Pestre elsősorban, mire azt mondta, hogy van itt a közelben egy ismerőse, akinek éppen egy jó boltvezetőre van szüksége, megkérdezi, hogy üres-e még az állás. Majd felajánlotta, hogy este menjünk haza együtt, fel fog hívni, ha indul. Mondtam, hogy jó, és elbúcsúztunk.

Arra gondoltam, hogy én a helyében nem biztos, hogy felhívnám magam, legalábbis megvárnám, hogy a kiegyenlítés ne csak ígéret legyen, hanem valóság. Ezért is jöttem el hamar, meg mert annyira meleg volt, hogy szinte gondolkodni se tudtam abban a fülledt városban.

Ő pontosan akkor telefonált este, amikor ígérte. Mondtam, hogy már itthon vagyok, de mondta, hogy mindenképpen találkozni akar velem, találkozzunk ma, reggel felhív, ha már tudja, hogyan alakul a napja. Nem tudom, hogy mit akar, mert mondtam neki, hogy közben megkaptam az állást, de azt hiszem, hogy ez most mindegy is. Ha bármit tehetek, amivel jóvá tehetem a hibám, akkor megteszem. Na persze egy bizonyos határig:))) Remélem, nem a nőt látja bennem, mert azt ugyan hiába. Majd kiderül.

(Már most azon gondolkodom, hogy oké, leírtam, de gyorsan el kéne ezt innen tüntetni, mert nagyon gáz. Mit is tegyek egy következő bejegyzésbe... leginkább semmit. Leghamarabb holnap. Kurva szar most, de ki fogom bírni. Meg kell bocsátanom magamnak, és ez csak így fog menni.)

Az a poén, hogy sokszor hittem azt: már tiszta vagyok. Ez sok szempontból igaz is volt. Most úgy érzem, hogy már csak ez a lopás-ügy volt hátra. Aztán ki tudja, miket találok még félig eltemetve a lelkem mélyén:) Remélem, már semmit.