Azt mondta, hogy nagyot csalódott bennem, pont abban a dologban, ami miatt szeretett. Én is szeretem magamban ezt a nyíltságot, ami annyi gondot is okoz nekem, de mégis büszke voltam magamra, hogy képes vagyok ha hazudni nem is, de elhallgatni igen, ha kell. Hiszen ez azt jelenti, hogy felnőttem, képes vagyok uralkodni magamon. - ez nem felnőttség, csak sima gerinctelenség.
Tegnap felhívtam anyámat, és elmeséltem neki, hogy mit teszek Petivel. Muszáj volt, mert nagyon fojtogatott, és egyre nehezebb volt bármit is nem mondani, ő meg azt mondta nekem: nagyon büszke vagyok rád. - kövezzenek meg, de vmiér én kelymamát értelmes embernek gondolom. úgyhogy ez nem dícséret volt babám, hanem kőkemény irónia..
Az ő döntése volt, hogy idejött (ezt hiába is próbálja még ő maga is rám hárítani), és azt hiszem, megtettem mindent, hogy ne legyen semmiben hiánya, jó anyja voltam, neveltem... de már nem akarok az anyja lenni, a társa szeretnék lenni... vagy senkije, mert a barátságot nem akarja. - ez egyszerűen beteges.
Szörnyű, hogy pont én veszem el az álmait. Bántom őt folyton, pedig távol álljon tőlem, hogy rosszat akarjak neki, vagy fájdalmat akarjak okozni. Hiszen szeretem. Nem tudom, hogy képes-e a kapcsolatunk túlélni ezt a sok változást, ami velünk történik, tudunk-e megbocsátani, várni, elfogadni... - ugyan ki hiszi el ezt a maszlagot? még magadnak sem tudod bebeszélni te szerencsétlen nyomorult.