voltak a hegylakó sorozatban a figyelők, az ő szigorú tekintetük elől semmi sem maradhat rejtve. mint ahogy a miénktől sem. nostehát, legyen meg itt IS:
"Nemrég még simán leléptem volna akárhonnan akárhová, a legkisebb megingásra, türelmetlenül. Most meg itt van ez a billegés, egyik lábamról a másikra. Egyik pillanatban indulnék és itthagynám ezt az egészet, Petit azért, mert éppen ezt a bizonytalanságot árasztja magából velem kapcsolatban, a munkámat azért, mert... mert minek is maradnék pár napnál tovább egy helyben:), na jó, azért, mert baromi nehéz folyton erkölcsi kötélen táncolni, hogy vajon helyes-e, amit teszek vagy sem, persze ez az izgalmas is benne..., a lakásból és ebből a városból azért, mert nem köt ide semmi, üres és lélektelen az egész, bűz és mocsok árad az utcákon, az emberek számomra döbbenetes zárkózottságban élik a napokat, legalábbis nekem ez az "én ütök előbb, nehogy megüssenek" erről árulkodik. Ezért van bennük a közöny is, azt hiszem, ezért mennek el simán földön fekvő emberek mellett, és nagyon kevés embernek jut eszébe egy tébláboló embertől megkérdezni, hogy segíthet-e. Mondjuk ezzel kapcsolatban eddig a legviccesebb élményem az volt, amikor megpróbáltam segíteni egy nagyon idős néninek átkelni a zebra nélküli úttesten, mire rámkiabált, hogy "átkelek az úttesten biztonságban, ahogy az elmúlt 92 évben mindig!". Azt feleltem mosolyogva, hogy akkor jó, és átmentem egyedül.
Szóval: tébláb. Egyre jobban látok egy nem tudom mennyire távoli jövőt, minden nap eszembe jut ez a kép, de annyira lehetetlennek tűnik a mostani helyzethez képest, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel a vágyálommal. Valószínűleg történik majd valami változás, nem tudom, hogy mikor vagy honnan fog jönni, de tudom, hogy el fogom érni azt, amire vágyom. Méghozzá azért, mert biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül születtem meg, nem véletlen, hogy az okozza nekem a legnagyobb örömet még mindig, ha másnak az örömét látom. Már nem okoz valódi örömet semmi más, csak az emberi kapcsolatok mozgatnak meg. Csak emlék már, amikor meg akartam venni valami tárgyat, emlékszem, ahogy álltam a kirakatok előtt és szerettem volna valamit hazavinni, most idegenül érzem magam ugyanott állva, szinte hiányzik az a régi lány, aki még rajongani tudott egy szép edényért vagy egy autóért meg még mennyi mindenért.
Emberek. Ha biztonságban érezném magam azokkal az emberekkel kapcsolatban, akikért felelősséggel tartozom, akkor tovább tudnék menni abba az irányba, még több felelősséget vállalnék... érdekes ez, hogy nekem dolgoznom KELL, mindig, és igaz, hogy eddig ritkán tettem konkrét pénzért, mégsem bírtam és bírok megállni. Anyám és nagyanyám is végigdolgozták az életüket, de az övék érthető, muszáj volt, leginkább anyagi szempontból, de rám közel sem nehezedik akkora nyomás, megoldhatnám sokkal kevesebb munkával is, lustálkodhatnék, de én még pihenni is csak tevékenyen tudok leginkább. Közben alig érdekel valami... Petinek nagy munkájába kerül valamit megszerettetni velem, és igazából ezeket sokszor csak a kedvéért csinálom... más kérdés, hogy vajon kinek lenne a helyzetemben még erre is agyi kapacitása... a legtöbb dolog mellé (ami nem az éppen aktuális helyzetünk javítására szolgál) az értelmetlenség érzése társul, de persze tudom, hogy Petinek ezek fontosak, az ő másik élete, amit annyira szeret, talán mert kiszámítható és nem hazudik neki sosem. Döbbenetes, hogy mennyire mások vagyunk a valóság - álomvilág kérdésében, ő azt látja jónak, ha oda menekül, én meg azt, ha inkább a valóságot teszem rendbe. És ő nem akar kijönni abból a világból, én meg nem akarok, nem is tudok bemenni oda. Bár mostanában mintha nekem is lenne másik világom: a bennem lévő csönd az. Totálisan nyugodt vagyok, lefogadom, hogy kívülről nem is ez látszik, de bent mintha egy külön szobában ülnék egy fotelben, megingathatatlan biztonságban. Talán azért van, mert biztosan tudom, hogy mindent megtettem és megteszek, hogy a dolgok rendben menjenek. Ha még így sem sikerül, akkor az már nem az én felelősségem... és ha bármi rossz történne, akkor abból is kimászunk majd valahogy, ha meg jó történik, akkor örülünk, hogy könnyebb lett élni és kész. Vajon mások is látják ezt a vastag, egyenes vonalat? Olyan mint a mozgólépcső korlátja, megy előre mellettünk, és ha belekapaszkodunk, akkor nem esünk el akkor sem, ha éppen valamiért megáll a mozgólépcső.
Mindenesetre érdekes, hogy ez a borzasztóan önző ember, aki én vagyok, eljutottam abba az állapotba, hogy szinte nem is létezem, nincs pontosan körülhatárolható ízlésem vagy elvárásom egy másik emberrel szemben. Mintha valamiféle szolgálatra születtem volna, olyanra, amiben nincs szükségem saját, meghatározott egyéniségre, sőt gátolna a dolgomban, ha egyféle lennék.
Természetesen ezt is meg lehetne cáfolni, tudnék mondani egy csomó helyzetet, amikben ez látszólag nem igaz. De vajon melyik vagyok én a kettőből? Szeretek abban hinni, hogy az a belső, fotelben ücsörgő vagyok ÉN, a kint látható pedig csak az itteni világ által nevelt, nagyjából elfogadott szabályok szerint játszó LÁTSZAT."
bár a harmónianyúlnál(http://nyolc.blog.hu) már kilett ez rendesen elemezve, de azér bátorkodnék hozzátenni a magamét is.
agyfaszt lehet kapni tőled kely. a hülyeség ezen foka már valóban fizikailag fáj.
Nemrég még simán leléptem volna akárhonnan akárhová - naná, mer felelősségérzeted semmi.
Egyre jobban látok egy nem tudom mennyire távoli jövőt, minden nap eszembe jut ez a kép, de annyira lehetetlennek tűnik a mostani helyzethez képest, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel a vágyálommal. - te azóta látsz dolgokat mióta az angyal válaszolt, mindegy is. nekem is vannak vágyálmaim, pl hogy nagycsöcsű csajok potyognak az égbül. dehát ilyen sose lesz. eljátszani jó a gondolattal jóez, de ennyi. neked meg mintegy fáklyaként lobog ez, megvilágítva az utad, tényleg mintha lenne ilyen világítótorony, amit követned kell, és akkor minden jó lesz. csak érted, az őrület lángja loboghat csak ilyen fényesen és ennyire meggyőzően.
a legtöbb dolog mellé (ami nem az éppen aktuális helyzetünk javítására szolgál) az értelmetlenség érzése társul - ez azér van mer nemes egyszerűséggel az égvilágon semmi értelme annak az ámokfutásnak amit itt előadsz a nagyérdemű szórakoztatására(?). bár inkább megrökönyödés már ez.
más kérdés, hogy vajon kinek lenne a helyzetemben még erre is agyi kapacitása - ehe. na nézzük mit is csinálsz. szopsz, blogolsz, dolgozol, olyan munkát amit bárki a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül is meg tud csinálni. miről beszélsz?
Talán azért van, mert biztosan tudom, hogy mindent megtettem és megteszek, hogy a dolgok rendben menjenek. Ha még így sem sikerül, akkor az már nem az én felelősségem.. - mégis kié? vagy ezt hogy képzeld? majd mondod a lurkóknak, h gyerekek eztán nem fogtok enni, mer nincs pénz kajára, de nem az én felelősségem, h éheztek, én mindent megtettem! idióta.
Szeretek abban hinni, hogy az a belső, fotelben ücsörgő vagyok ÉN, a kint látható pedig csak az itteni világ által nevelt, nagyjából elfogadott szabályok szerint játszó LÁTSZAT. - nos, én meg abban szeretnék hinni, h a magadfajták nem léteznek. jólenne.
