"Kedves mindenki, aki olvas/na/ engem!
Úgy döntöttem, hogy befejezem a blogírást. Nem azért, mert zavar, hogy egészen intim dolgokat is leírok magamról, az sem érdekel, hogy mások mit kezdenek ezekkel a gondolatokkal, inkább arról van szó, hogy úgy érzem: ideje befejezni. Másmilyen életet szeretnék mostantól élni, és bár sokszor kezdtem új blogot (ez már a nyolcadik:), sokszor éreztem úgy, hogy be kéne fejezni, sosem voltam elég erős ehhez, vagy csak az elhatározás nem volt elég erős. Vagy csak nem tudtam, mit is kezdhetnék a felszabaduló időmmel, energiámmal és a hiánnyal.
Azt hiszem, egy szempontból vége a zűrös éveimnek, mostantól kemény és folyamatos munka következik, ami azt jelenti, hogy az időm nagy részét a valóságban kell eltöltenem, és szeretném megszeretni ezt a valóságot, úgy igazán. Előbb-utóbb el szeretném érni, hogy ha le is ülök a gép elé, legfeljebb fél órát töltsek itt, akkor is leginkább információgyűjtéssel, de ne itt éljem az életem, még egy kis szeletét sem.
Persze most nem nagyon van lehetőségem arra, hogy máshol találkozzam a barátaimmal, így a beszélgetések maradnak, de tervezem, hogy ezeket is megszüntetem majd egyszer, talán csak évek múlva, mert igazi, valódi életet szeretnék. Olyat, amiben a család leül este az asztalhoz együtt enni, vagy megnéznek közösen egy filmet, beszélgetnek, esetleg társasjátékoznak, vagy akár számítógépeznek, de a társadalmi életet a valóságban élik, élő emberekkel, élő kontaktusban. Ez a tervem, és persze nem tudom, hogy mennyire megvalósítható a családom többi tagjának szempontjából, de a magamét mindenképpen így szeretném élni, egy kézzelfogható, szagolható, ölelhető világban. Igazi családban, ahol bármit meg lehet beszélni, ahol mindenki számít, ahol nem egymás mellett, hanem igazán együtt élünk. Ahol a számítógép egy jó lehetőség, ami kibővíti az életünket, és nem menekülési útvonal, ahova azért bújtunk, mert képtelenek voltunk a valóságból kihozni azt a jót, amiben már megéri jelen lenni. Azt gondolom, hogy létezik igazán jó valóság, és én inkább ezt a célt tűzöm ki, nehogy azt kelljen mondanom öregkoromban: Judit, magasabbra kellett volna tenned azt a lécet, mert így csak elpazaroltad az életed.
Hiszen úgyis ez lesz:
"Egyszer rájövök, hogy lett volna szebb.
Egyszer egész biztosan rájövök,
Hogy hogy lett volna bölcsebb.
De most már van, így ahogy van,
És ha rossz is, hát így tudtam legjobban.
Tán holnap jobban játszanám,
És szebben, szebben mondanám.
De ez már így marad."
Csakhogy szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi tudatos döntés, jobbra való törekvés, és főleg, mennyi tudatos cselekedet után mondom: ez már így marad. Hiszen ez az élet az enyém, én vagyok az egyetlen, aki kezdhet vele valamit." - :D
megint magad alá szartál kely, mer kénytelen leszel visszakozni. ugyan mihez kezdenél a szabadidőddel? msnezel? az ugyanaz. gyerekeiddel foglalkoznál?:D na ez szóra sem érdemes.
a helyzet az, h el kellene végre fogadnod, önmagad és a helyzeted: egy kétgyerekes öregedő, egyedülálló nő vagy, aki tökmindegy milyennek akar látszani, buta, mint a segg, életképtelen, és egy olyan ösztönlény aki él-hal a faszért.
de reálisan néze: ki az az értelmes férfi, aki más kölkeit pátyolgatná a sajűtjai helyett? kinek kell egy buta, ráadásul dagadt nő? elárulom, senkinek. te elbasztad az életed kely.
egyvalamit őriztél meg, az álszentséged, és ami örök benned az tényleg csak ennyi: amíg világ a világ, a kely hazudni fog önmagának és másoknak is. szánalmas.
